Ugyan már több, mint egy hónapja itthon vagyunk, de eléggé nehezen vettük rá magunkat, hogy beszámoljunk eseménytelennek nem mondható hazautunkról. Szóval most pótolnánk eme tartozásunkat egy nem túl rövid bejegyzéssel, melyben nem túl pozitív tapasztalatainkat írjuk le a nem megfelelően kiválasztott légitársaságról. :)

Azt már nyáron, a kiutazásunk után eldöntöttünk, hogy gyerekkel utazva nem a legolcsóbb jegyet fogjuk megvenni, hanem hallgatva ösztöneinkre valamelyik arab légitársaság gépére veszünk jegyet. Főleg, ha az árkülönbözet nem is túl jelentős, mint ez történt esetünkben idén. Így utólag viszont ami még ennél is biztosabb, hogy még egyedül sem ülünk fel soha többet sarlókalapácsos gépre.

Kalandjaink hosszú sora, mint minden utazásnál a csomagok bepakolásával kezdődött. Előre számítottunk rá, hogy az otthonról hozott 2 darab 70 literes túratáska és egy vízhatlan 100L-es zsák nem lesz elegendő a hazaútra, így vettünk is egy méretes bőröndöt - ebből egyébként sem volt egy darab se a háztartásunkban, valamire még biztosan jó lesz. :) A bepakolás is izgalmas volt, hiszen tudtuk, hogy a súlyt nagyjából egyenlően kell elosszuk, mert 23kg a feladott poggyász súlyhatára. Azért arra őszintén nem számítottunk, hogy a thai háztartásokban nem lelhető fel egy mérleg, így sajnos kölcsönkérni senkitől sem tudtunk. Szóval maradt a saccográf és a reménykedés, hogy ügyesen elosztottuk a súlyt. 

Szerencsére kinti tartózkodásunk alatt sikerült szereznünk egy korrekt taxishoz telefonszámot - barátainkért is őt küldtük már ki a reptérre. Így a hogyan jutunk ki a reptérre hajnalban kérdéskört elintézettnek is tekintettük, megbízható hölgynek bizonyult. Az első meglepetés akkor ért minket, mikor megérkezett és kinyitotta az egyáltalán nem üres csomagtartóját. Egy méretes gázpalackot szállítmányozott valamilyen ismeretlen okból kifolyólag, így a hatalmasra megtömött táskáinknak már csak a mi ölünkben jutott hely. ( by Laci: Gázosra átalakított autó volt, itthon is van néhány, bár ottani benzinárakon minek ezzel szorakozni... :D ) Azért azt az egy órás utat még túléltük, annak reményében, hogy innentől már semmi gondunk nem lesz a csomagokkal. Sajnos tévedtünk.

Már a reptéri chekin pultok előtt valamiért átröngenezték a táskáinkat - az egyiket jól át is pakoltatták, megnézték, hogy 4 darab ceruza aksinkat fel lehet-e adni, mert hat ugye feladni tilos aksit. Igazábol egyszerű figyelmetlenség volt részünkről, de látva mennyire apróság legyintettek egyet ők is, de ha már kipakoltuk persze a kézi pogyászba is mehetett volna.

Ezekután gyorsan egy bezárt chekin pulthoz rohantunk - gyakorlott utazókhoz híven feldobáltuk a táskáinkat a bekapcsolt reptéri mérlegre ellenőrizni, hogy mennyire sikerült belőnünk a táskáink esetében a súlyt. A már ismert adatok tudatában pedig gyors logisztikázásba kezdhettünk hiszen a bőröndöt laza 32kg-ra sikerült megtömni, míg a a két túrazsák alig volt 11 és 20 kg, és a 3 darab kézipoggyászokban is volt még szabad helyünk - ha a 10kg-os határt nézzük, egyébként feszesre voltak nagyjából tömve. :) Szóval a mi gépünkre szóló pult mellett lázas pakolászásba kezdtünk, remélve, hogy a túlsúly árából sikerül lefaragnunk, ha a bőrönd csak pár kilóval nehezebb, nem pedig 10-el. Mindeközben próbáltuk rávenni kis totyogónkat, hogy ne szökjön meg felfedezni a repteret és a bőröndben felfedezett játékait se pakolja szét. Kalandos 15-20 perc volt, de ezen a ponton is úgy gondoltuk mikor végeztünk, hogy nincs több meglepetés, irány Budapest. Sarlókalapácsék persze ezt nem így gondolták.

A chekin pultnál meglepően mogorva alkalmazottak fogadtak minket - pedig még 20perc volt a zárásig. Online chekint elvégeztük, így tulajdonképpen egy gyors útlevélellenőrzés és a csomagok felcímkézése után mehettünk is volna dolgunkra. Azt tudtuk az előzőleg lemért hatalmas bőröndről, hogy 3kg túlsúllyal rendelkezik, ám eléggé lelombozó volt, mikor közölték, hogy 24 és 35 kg között azonos a felár, 100dollár - tehát hiába való volt az iménti logisztikázás a csomagokkal. Sebaj, ez a szabály, nem kötekedünk, csak gyorsan legyünk túl az egészen.

Ugyan ekkor már előre készülve a bünti pénz befizetésére Laci látványosan előkapott készpénzben 100dollárt és lóbálta az orruk előtt, erre rá sem hederítve elküldték a reptér másik felébe egy ablakhoz, hogy ezt csak ott tudja befizetni. Ezalatt végig állt volna a sor- ha nem mi lettünk volna nagyjából az utolsók akik bechekkolnak. :) Azonban mint a reptér másik felén kiderült ezt a büntetést bizony csak thai bath-ban lehet egyenlíteni, hiába 100dolláros összegről kaptunk tájékoztatást és egyébként számlát is. A reptéri váltók nem a jó árfolyamukról híresek, így egy újabb rohangálós kör várt Lacira, hogy pár plusz dollárral feltankolva megjárja a reptér harmadik csücskében található egyetlen pénzváltót is ami a checkin elötti security után (amiről már írtunk), és a checkin utáni rendes security elött van (szokásos). Ekkor azért már kezdett emelkedni a vérnyomásunk, hiszen a sarlókalapácsos hölgyemény 100 dolláros számlát állított ki, amit mi nem tudtunk kifizetni egy pillanat alatt, bár pontosan 100 dollár volt Laci kezében.

Az online chekin alkalmával esélyünk sem volt sehol jelezni, hogy milyen menüt szeretnénk fogyasztani a gépen, bár az idefelé úton azt mondták Berci azért nem kap gyerekmenüt, mert azt chekinnél kellett volna jeleznünk. Ezekután a reptéri pultban is szóltam az alkalmazottaknak, hogy lesznek szívesek eme komplikált igényünket rögzíteni a rendszerükben, hogy a 2.5 évesünknek gyerekmenüt szeretnénk. Mint kiderült nem náluk kell ezt jelezni - és a mai napig nem tudjuk, hogy akkor mégis kinek kéne szólni, hol kell ezen igényünket jelezni a szóbanforgó légitársaság esetében. Egyébként nem is lenne ez ilyen kirívóan fontos, hiszen nagy mázlinkra Berci mindenevő - ha épp éhes. Azonban az ebéd felszolgálása előtt egy nagyon kedves kis videót levetítenek arról, hogy milyen csili-vili játékok és gusztusosan díszített desszertek bújnak meg a sült krumpli és rántott hús mellett a gyerekeknek szánt menüben. Na ezekután vegye rá valaki a gyerekét, hogy egye meg a minimum 3-4 órája álló, ismeretlen szószban tocsogó húst/halat a szétfőtt rizzsel.

A chekin pultot elhagyva, eléggé leharcoltan egy hajnalig tartó pakolás és hajnali indulás után már tényleg csak a gépen akartunk ülni és aludni. A következő, kissé furcsa felvonás a határon ért minket, mikor kérdezőre vontak minket, hogy mégis mit csináltunk 3 hónapig az országban a 3 hónapra szóló turista vízumunkkal. Nem igazán értettük a kérdést, hiszen ők adtak lehetőséget 90napig turista vízummal az országban tartózkodásra. De végül 1-2 kérdés-felelet után mehettünk a váróba, ahol az eddigi közjátékoknak köszönhetően nem is maradt sok időnk nézelődni a dutty free shopokban, szóval viszonylag gyorsan a repülőgépen találtuk magunkat.

Az előző tapasztalatainkhoz képest meglepően jó felszereltségű gép várt minket, fiatal, kedvesnek tűnő személyzettel. Bár már a kifutópályán, körülbelül ötödször elismételve a kérésünket kaptuk csak meg Bercinek a gyerek biztonsági övet. Illetve tanulva a kifelé tartó járatunkból 3 éven felülnek mondtuk Bercit, hogy megkapja a rettentően veszélyes, színezőkkel és zsírkrétákkal teli repülős játékcsomagot, melyet szigorúan 3 éven felüli gyerekeknek adnak csak. Persze ez egy csodálatos színjáték csak, hiszen a sztyuinak van pontos utaslistája, így tudja, hogy nem múlt még el 3 éves, és én is tudom, hogy ő tudja, de mégis ha 3 éven felülinek vallom akkor gond nélkül kap "ajándékot a pilótától", ha az igazat mondom akkor viszont szomorúan nézheti ahogy a többi gyerek gagyi pilóta sapkában rohangál a sorok között.

Hatalmas szerencsénkre viszont alig félig volt utasokkal a gép, így bár turista osztályon utaztunk kényelmesen el tudtunk férni a körülöttünk lévő szabad üléseknek köszönhetően. A hazaút ezen része már-már eseménytelenül telt volna, amikor is jeleztem az egyik légikísérőnek, hogy kisfiam éhes, valami rágcsát vagy szendvicset hozzon neki. Erre azt a gyors választ kaptam, hogy nem sokára osztják az ebédet. Igazából ezen a ponton én elengedtem a dolgot, ha hisztizni akar, mert éhes én nem tudok sajnos mit csinálni, a kézipoggyászban felhozott összes kekszet, csokit magába tömte már jobb híján, szóval a többi utas nagy örömére hagytam kicsit rendetlenkedni, székeken ugrálni - remélve, hogy talán megszánja a szutyi a fiamat némi élelemmel.

Egyébként még ezen 10-15 perces műsor alatt is jóval csendesebb volt, mint a gépen utazó többi 5 éven aluli gyermek, szóval nem ütötte meg senkinek sem az ingerküszöbét szerintem - a sztyuárdeszekét legalábbis biztosan nem, mert jó 45-50 perccel később hoztak csak ebédet. Amiből természetesen csak a desszertet és a zsömlét fogyasztotta el. Mondjuk meg tudom érteni, komoly váltás a thai gasztronómia után a felszolgált újramelegített repülős étel. Sebaj, csak legyünk végre túl ezen a légitársaságon és akkor elfelejtjük az egészet. Néhányszor a 9 órás út alatt az ételes történet megismétlődött még az itallal is, de ezt leszámítva túl sok meglepetést nem tartogattak már nekünk a fedélzeten.

Azonban átszálláskor bőven gondoskodtak róla, hogy jó magasan tartsák a vérnyomásunkat. Az eredeti menetterv szerint szűk 1.5 óránk lett volna az átszállásra, a kinyomtatott beszállókártyánk szerint pedig ezen idő alatt a nem kis reptéren még egy terminálváltás is szükséges lett volna. Ámde a Phuketről érkező gépünk fél órával később szállt le, ami még alapból nem lett volna tragédia, hiszen Bercit a hátunkra kapva még bőven esélyes elérni a Budapestre tartó járatot. Az aznapi utolsót persze.

Azonban kedves orosz barátaink egyszerre 3 nagy, interkontinentális gép átszállóutasait betereltek 2 darab határőr bódéhoz, ahol útlevél ellenőrzésre várakozhattunk - bár az országba nem akartunk belépni, csak a tranzitba, szóval jó kérdés erre miért is volt szükség. Végignézve a kígyózó igen lassan haladó soron felkerestünk egy alkalmazottat, akinek lóbáltuk a repülőjegyünket, hogy ha mi ezt most itt kiálljuk, akkor bizony lekéssük a gépünket. A tervünk az volt, hogy majd szépen, kulturáltan soronkívül előre kísér minket az amúgy rettenetesen szűk folyosón. Ő azonban igen kedvesen egy vállrándítással elintézte, hogy álljunk szépen vissza a sorba. Így végül pofátlan módon magunk előre vágtunk, a soron következő utasnak mutatva a beszállókártyánkat az alig 20 perc múlva induló gépre - ami másik terminálra van kiírva -  pedig természetesen kedvesen előre engedett minket. De azt gondolom ez igazából a személyzet dolga lett volna.

Miután egy határőr megnézte az útlevelünket, amellyel továbbra se áll szándékunkban belépni az országukba - vízumunk sem volt hozzájuk - beállhattunk a következő sorba, ahol a táskáinkat nézték végig. Kifelé úton ezen a ponton mértek végig Geiger-Müller számlálóval engem és a hátamon békésen szunyókáló gyermeket, hátha hasadó anyagot csempészek kettőnk közé szorítva. Most ébren, saját lábán jött Berci, szóval ezt a kört kihagyhattuk, ám személyzet híján a kettő kapuból csak egy működött és még a műanyag dobozokat is az utasok rakodták vissza a szalag elejére. No sebaj, még 10percünk mindig maradt a beszállókártyánk szerint elérni a gépünket, amelyet hatalmas mázlinkra közben átraktak ugyanerre a terminálra. Ezt azonban csak ezen biztonsági ellenőrzés után tudhattuk meg, hiszen egészen eddig egyetlen egy képernyő sem volt kihelyezve, ahol ezt kiszúrhattuk volna. Konstatáltuk, hogy nagy loholással így éppcsak odaérkezhetünk még a kapuzárás előtt, szóval Bercit gyorsan ölbe kapva, 3 hatalmasra pakolt kézipoggyásszal eléggé mókásan kinézve meg is érkeztünk a beszállókapunkhoz loholva, ahol még csak most kezdték a beszállítást.

Innét már igazán nem számítottunk semmi különösebb kalandra, csak az eddig megszokott flegma utaskísérőkre egy kifejezetten rövid repülőút alatt. A kifelé tartó úton már megtapasztaltuk, hogy rövid úton állott, íztelen szendvics jár és maximum 1 pohár üdítő, de sebaj ekkor már csak a sajtos tejfölös tészta és túrórudi hegyek lebegtek szemeink előtt. (Thaiföldön nem árulnak itthoni viszonylatban ehetőnek minősíthető sajtot, tejfölt egyáltalán nem, és a megszokott tojásos kifőtt tészta is ismeretlen a normál boltokban így családunktól eme gasztronómiai csodát rendeltük hazaérkezésünk megünneplésére.)

A repülőút igen eseménytelenül is zajlott, miután a sztyuinak szóltunk, hogy a szinte teljes áru jeggyel rendelkező gyermekünket is lesz szíves kiszolgálni étellel - itallal. A legnagyobb meglepetés viszont Ferihegyen várt minket - bár erre valamelyest már számítottunk a káoszos és rohanós átszállásunkat követően. A három darab feladott poggyászból egy darab gördült csak ki a szalagon, így még további egy órát tölthettünk mindenféle papírok kitöltésével és sorban állással - ugyanis erről a gépről 11 utasnak hiányzott a feladott poggyásza. Nekünk igazából szerencsénk volt, mert hazaérkeztünk, így lényegében semmi nem hiányzott hirtelen ami a táskánkban lett volna, de aki épp most érkezett meg Budapestre az sem kapott semmiféle csekket, vagy tisztálkodási csomagot, hogy legalább fogat tudjon mosni majd a szállásán. Az mondjuk nem volt teljesen tiszta, hogy ha az egyik csomagunkat volt idejük átpakolni, akkor a másik kettő miért maradt Moszkvában, de sebaj azt ígérték másnap délután házhozszállítják őket. Így nem kicsit megkésve, de csak-csak kiléphettünk az ajtón az ott várakozó rokonaink legnagyobb örömére - akik meglepően türelmesen vártak minket.

Az már egészen apróság, hogy a délutánt kicsit szabadosan értelmezték, mert este 10 óra után érkezett meg a futár Ferihegytől egyáltalán nem messzi otthonunk elé, aki igen kedvesen a zuhogó esőben kidobálta az úttestre a két táskánkat. Az egyébként vadonatúj bőrönd felszakadt cipzárral, és megszámlálhatatlan ismeretlen eredetű piros folttal, a túrazsák pedig már első ránézésre sem a mi kezünk által gondosan összekötözött formában érkezett meg. Konkrétan egy függőágy, amit eredetileg a csomagunk közepére raktam most kívülről a táskára kötözve lógott. Hiába, mi ügyesebben pakolunk, mint az orosz reptéri munkások :) Így első dolgunk volt kipakolni mindkét táska tartalmát, már-már készülve a lista írásra, hogy mi minden hiányzik. De végre egyszer pozitívan csalódhattunk sarlókalapácsos barátainkban és az utolsó koszos bugyi is benne volt a csomagunkban, még ha rettenetesen hanyagul és össze-vissza bepakolva is.

Összehasonlításképpen azért gyorsan idebiggyeszteném a végére, mielőtt valaki azt gondolja, hogy egy 5 csillagos hotelre számítottunk a fedélzeten, hogy tavaly egy arab légitársasággal repülve ugyanezt a távot az 5 és 6 órás repülőutak alatt minimum két-két főételt és közöttük pedig 2-3 nassolni valót szolgáltak fel alapból, ezenfelül ha bármikor bármelyik utas - akár még a reptéren a földön az álló gépen - kért valamit, azt maximum 10 percen belül megkapta. Most a 9 órás utazás alatt két főételt kaptunk és ezenfelül maximum innivalót hoztak, de leginkább azt is csak külön kérésre. Az pedig már csak hab a tortán, hogy az arab légitársaság fedélzetén sört, bort és töményeket is lehetett kérni, míg az orosz gépen semmiféle alkoholt nem szolgáltak fel.

Elhagyott csomagban pedig még sosem volt részünk, de láttunk már rá ismerősi körben példát, hogy ezt kulturáltan is el lehet intézni, helyes kis kárpótlás eldobhatós ajándékcsomaggal, benne mindenféle aprósággal és az elhagyott csomagot is ki lehet szállítani egy nagy zacskóban, hogy véletlenül se legyen koszos, ha esetleg a szállítónak eszébe jutna egy tócsába beledobni.

Repkedünk mi még jobbra balra, nem is kérdés. De nagyon-nagyon olcsónak kell annak a jegynek lennie náluk, hogy újra őket válasszuk. Egy próbát mindenesetre megért. :)

Volt egy ilyen cikkem talonban. Igazából azért várattam vele, mert nem voltam vele soha elégedett, aztán beláttam hogy ennél jobban ezt megírni, visszaadni nem lehet, úgyhogy jó lesz ez így is. :)

Kb amióta az állam engedte, azóta van jogsim. Volt hogy többet, volt hogy kevesebbet vezettem, kb 60ezer kmnél járok. Ami ahhoz képest hogy soha nem ingáztam, nem ez volt a munkám egész jó. Most ez 2 ezer kmel bővült a kis piros motoron. Korábban is vezettem már sokat, Siem Riep környékén is begyüjtöttünk egy jó adagot. Itthonról nézve érdekes lehet.

Már korábban is felraktam ide egy timelapse videót nyugis, hegyi forgalomról. De álljon itt két másik, amik már a főúton készültek a sziget szíve felé.

Azt, hogy balra tarts van még egész hamar megszokja az ember, bár évekkel ezelőtt amikor először kellett így vezetnem előfordult hogy rossz oldalra fordultam kanyarodásnál, de pikpak észbe kap az ember hogy bizony hibázott. Amit már nehezebb megszokni, hogy kereszteződésbe benézve nem balra, hanem jobbra nézünk először. Másfél hete itthon vagyok, de még mindig jobbra nézek, mostantájt kezdem csak elhagyni.

Budapesten biciklizek általában amióta kényelmes 10kmre lakunk a Deáktól. Fél óra. Így a kétkerekű kezelése nem jelentett gondot, bár egészen más egy 100 kg önsúllyal rendelkező járművel (tehát ha hárman ülünk rajta az 250kg már kb) megtartani a kanyarban, meg a velem együtt 100kg alatti biciklit. De ezt is meg lehet szokni. A gyorsulása bámulatos, főleg ha egyedül ültem rajta, észnél kell lenni vele (erről másvalaki videója itt), de ahhoz is elég erős volt hogy egy kis hegyi emelkedőnél is kényelmesen menjünk 50el 3an.

Na és maga a forgalom, az ami az igazi különbség, nem a balra tarts vagy a jármű. Csakhogy ez a legkézzelfoghatatlanabb. De megpróbálom. Ha ott vagy, látod, érzed, de a fenti videók se adják vissza igazán.

Itthon, meg úgy általában Európában vannak szabályok, amiket mindenki betart, vagy ha nem, hát akkor vagy lesz belőle baleset vagy nem. Például ha zöld a lámpa akkor nem lassít az ember azt gondolva, hogy valaki keresztbe bejön a piroson át, mert siet. Kint a piros lámpa egy stop tábla csak (na nem hivatalosan, hanem gyakorlatilag). Ha főútvonalon vagy akkor szintén. Kint nem így van, a szabályok inkább csak ajánlások, amiket a többség betart, a kisebbség kevésbé. Nézzétek csak meg a videón például a sávtartást. De gyakran még az irányhelyesség se megy, lusta átmenni a túl oldalra és a parkoló autók mellet óvatosan gurul néhány száz métert.

Ugyanakkor van egy nagyon fontos dolog, amitől mégis csak működik a rendszer. Mivel nem tudhatod mi lesz, ezért jobban figyelsz mint itthon. Figyelnek egymásra a vezetők függetlenül attól hogy kinek van vélt vagy valós igaza, így pedig egy balesethez több résztvevő hibája kell. Nálunk már azt is külön tanítani kell, hogy előzés előtt nézd meg előznek-e, kint viszont teljesen természetes, hogy mindenki figyel mindenkit. Ezért tudnak idősebb emberek, de kisiskolások is kényelmesen motorra ülni.

Ezt a figyelmességet, biztonság érzetet nem nagyon tudom máshogy visszaadni írásban. Nagyon felszabadultan, szívesen vezettem kint tudva, hogy ha elrontok valamit is rendben vagyunk. Persze az lenne az igazi ha ettől még legalább az alapvető szabályokra is jobban figyelnének. Mert amúgy sajnos elég rosszak a baleseti statisztikák, így ez a biztonságérzet csak egy illúzió.

Összességében nagy élmény, és nem bánom hogy végül más közlekedési eszköz híján majd három hónapig így jártunk mindenhova.

Mivel valamiben haza kell vinni az öltönyt, és amúgy is mindenhova hátizsákkal járunk, de néha a babás lét (pl most) már hasznos lenne ha legalább egy bőröndünk lenne, ezért ma a piacon vettünk egy bőröndöt. 50*25*75 centiméteres, a legnagyobb amit még a repülőre fel lehet adni. Ráadásul lime színű, világít a reptéri futószalagon, jófajta. :D De nem is ez a lényeg.

Hanem ahogy ezt elhoztuk. A piac kb fél órás motorútra van. A baba mostanában már kettőnk közé ülve utazik, mi is biztonságosabbnak érezzük és Ő is jobban élvezi. Oda fele így is mentünk. Na de visszafele már nem ment, mert Ági és közém jött a bőröd. Így beült elém. Nem először utazott elém ülve, általában a falun belül, ha jó fiú és nem fáradt, megengedjük hogy a néhány perces utakra oda üljön, ezt híjuk úgy hogy Ő vezeti a motort.

Hát így tettünk most is. Baba elém, ügyesen fogja a kormányt, Én mögé, mögöttem a dög nagy bőrönd, A dög nagy bőrönd mögött pedig, a motor legvégén Ági kuporog, azzal a szerény kéréssel hogy ne induljak el nagyon a lámpáknál, mert Ő is szeretne a motorral együtt elindulni.

Na, ebben a helyi környezetben annyira nem különleges konfigurációban indultunk útnak. Első saroknál egy rendőr figyelmét egyből felkeltettük, de mivel mindenkin volt sisak, meg se kellett állni.

Aztán jött a második akadály, hisz a baba elöl ülve teljes menetszelet kapott, szemébe ment a por, kitörölgette, a sisakot is hátra fújta a menetszél, megálltunk megigazítani, meghúzni picit a pántot, stb stb. Kb 5 perc után túllendültünk ezeken, az út hátralévő részén hangosan röhögött annyira élvezte, más motorokról sok mosolyt kaptunk látva a röhögő totyogót. Helyi kölykök már belefásultak ebbe. :)

Aztán amikor már azt hittük túl vagyunk a nehezén egy jó nagy záport kaptunk a nyakunkba. Van ugyan mindenkinek ponyva a motor aljában ilyen esetre, de az amúgy is határainkat feszegető menetkonfigurációt a vízes nejlon csúszkálásával már nem akartuk megspékelni, úgyhogy 10 percre félreálltunk. El is vonult a zivatar, jöhettünk tovább.

Már csak annyi volt hátra, hogy amikor hazaértünk hogy megállapítsuk, asszimilálódtunk, és nehéz lesz megszokni a magyar valóságot, az utakon biztos. De valószínű más területeken is. (De erről külön postban írok majd holnap, már kész a videó hozzá, rég óta tervben van).

A baba nagyon ügyes volt, lementem gyorsan kis gyümölcsös isziért a 7elevenbe, a kis büszkeség olyan ügyesen hazavezette a motort hogy megérdemli. :) Épp azt kortyolja. :)

Ma dupla képes az életképek rovat. :) Az indokínai félszigeten három féle tankolási mód az elterjedt:

1. Benzinkút. Nálunk csak ezek vannak. Kényelmetlen, macerás megállni, általában ritkán vannak, kifejezetten foglalkozni kell hogy útba essen egy, nem jó muri. Ez így van nálunk is, csak alternatíva nélkül ugye... Erről nincs kép, minek.

2. Benzin automaták. Tulajdonképpen bárhol megtalálható kis kútoszlopok, amik hasonlóan mint egy italautomata működnek. Éjjel nappali móka, és nincs is velük semmi gond, csak elég drágák, így Én még soha nem használtam.

A képen egy mobil féltöltő automata is van, hátha lemerült a kredit, nem mellesleg egy random bár előtt készült.

3. Kisboltok. Bizony, utcai standok, családi boltok, mindenhol kapni benzint kb. Megveszik Ők a kúton, majd régi wiszkis üvegekbe szétporciozzák, kb 10-20%os réssel adják tovább. A motorok fogyasztása miatt 2-3 ilyen üvegcse napokra elég, sokkal több bele se fér. Én ezt preferálom, kényelmes, olcsó, segíti a jóembert is, mindenhol ott vannak.

Út melletti halsütöde (amúgy igen kiváló grillezett tengeri szerkentyükkel). A bodega előtt azok a gyanús üvegek, na az a benzin.

Az országban jelenleg kb 200 forint egy liter benzin, egy átlagos motor pedig 2-3 liter fogyaszt, tehát nem költ a jónép sokat az üzemanyagra.

Az igazén érdekesre és élménydúsra sikerült repülőút után felemelő érzés volt végre megérkezni Phuketre. Kiszállás után egyből a helyi személyzet gyors ízelítőt adott, hogy mennyire is körberajongják majd a fiamat a kinézete miatt a helyiek. Pedig azért reptéri dolgozóként valószínűleg nem először láttak fehér bőrű, szőke, kék szemű gyereket. Az útlevél ellenőrzésnél kígyózó sorok voltak, de egy ember direkt figyelte a kisgyerekes családokat, és egy erre fenntartott külön sorba állított minket is, így a többi utashoz képest egész gyorsan be is léphettünk az országba. Számomra külön öröm volt látni, hogy nagyjából minden 4 éven aluli gyerekkel utazó szülő kendőben, mei taiban vagy csatos hordozóban hozta a gyerekét, nemzetiségtől függetlenül. Budapesten is eléggé elterjedt már ez a praktikus közlekedési mód kisgyerekkel, de azért általában mindig kapok furcsálló tekintet, ha Berci a hátamon van.

A szállásunkhoz ajándékba kaptunk egy reptéri transzfert is, így kilépve a reptérről egy taxis bácsi a mi nevünket szorongatva már egy órája ránk várt, széles mosollyal., hogy elvigyen minket a sziget déli csücskében található Rawaira. Gyorsan behajította a körülbelül ugyanakkora táskáinkat a csomagtartóba mint ő maga és már indultunk is. Magyar szemmel érdekes pillanat volt az utazásnak, amikor megállt egy parkolóban, hogy elrohan wc-re, és kulccsal, működő motorral hagyott minket 2-3 percre magunkra. Nem hiszem, hogy bármely pesti taxis ezt megtenné egy ismeretlen utassal, de neki teljesen természetes volt, hogy bekapcsolva hagyja a klímát nekünk míg ő a dolgát végzi. Tavalyhoz képest lassabban értünk le a sziget déli csücskébe, mert a főutat nagyjából teljes hosszában felújítják. Reggel kilenckor minden munkásgép sürgött-forgott, egy embert se láttuk lapátot támasztani, így náluk valóban néhány hónap leforgása alatt a sziget teljes hosszában kiszélesítik a főutat. Pedig reggel kilenckor 25 fok és 85%-os páratartalom volt, ők pedig tetőtől talpig beöltözve ástak, betonoztak.

Bár rettenetesen fáradtak voltunk, de mosolyogva bámultunk ki az ablakon és lestük mi változott tavalyhoz képest. A legszembetűnőbb nagy sajnálatunkra a motoros forgalom visszaesése volt, de mint később láttuk szerencsére ez csak a főúton, a repülőtér közelében igaz. Minden ismerős dombnak, kisboltnak rettenetesen megörültünk, miközben totyogónk kidőlt, az utolsó 15 percre pedig én is. A szállásunkra megérkezve konstatáltuk, hogy minden pontosan ugyanolyan, mint tavaly, csak sajnos néhány fát eléggé visszametszettek, így kicsit vesztett a hely a vadregényes bájából, de így is fantasztikus. Bár előre úgy beszéltük meg, hogy a szállás költség felét fizetjük ki csak előre, a második felét elég lesz az érkezésünk napján bankban befizetnünk, számlaszámot csak többszöri kérés után kaptunk és másnap reggel intéztük csak el. Bee, aki átadta nekünk a szállást rögtön elnézést kért, hogy csak egy elektromos főzőedény van a konyhában, és 2 órán belül már vissza is tért a boltból egy kisebb edény készlettel és egy indukciós főzőlappal. A szállás egyébként szuper, még egy gyerekágyat és egy mikrót kell szereznünk a szállásadónktól és akkor igazán összkomfortos lesz.

Alapvetően rettenetes jetlagtől szenvedve, hulla fáradtan érkeztünk meg, persze Berci egyből medencézni akart, így fél pillanat alatt kipakoltam a fürdős ruhákat és egyből csobbantunk is egyet, végülis erre vártunk igazából már egy éve, mióta Lacival továbbálltunk erről a szállásról. A továbbiakban Lacival felváltva próbáltunk Berci mellett lopva pihenni egy kicsit, váltottunk pénzt, voltunk boltba, és mindent ki is pakoltunk. Bercivel kettesben sétáltam egy kört a tavaly megszeretett nem túl közeli 7Eeleven-be, hátha majd utána jól elalszik - persze ez nem így történt - azonban a 10-12 perces úton minden mellettünk elhaladó autó és motor minimum lelassított és integetett mosolyogva, de voltak akik meg is álltak megnézni maguknak az itt igazán különlegesnek számító szőke totyogónkat. Erre mondjuk mi számítottunk előre, hogy ő itt jó nagy feltűnést fog kelteni, de egyenlőre Berci nem igazán érti, hogy miért akarnak szóba állni vele mosolygós, számára érthetetlenül beszélő idegenek.

Vacsorázni beültünk egy étterembe, Pad Thait ettünk Chang sörrel, nagyon jól esett újra ez a kis thai menü. Az elalvással, jetlag leküzdéssel alapvető probléma, hogy míg mi tudatosan tudunk törekedni rá, addig Berci nem érti, hogy hiába elviekben a délutáni alvásából ébredt az otthoni rend szerint, most nem megyünk játszani, hiszen este 10 van, és inkább aludni kéne még úgy 8 további órát. Nagyjából két órás tortúra után sikerült elaltatni újra, de addigra sajnos az én szememből vertre ki az álmot, így ezt a bejegyzést is hajnali 2kor kezdtem el :D

Néhány kép a szállásunkról - majd mutatunk az apartmanról is, de épp délutáni alvás idő van és besötétítettünk :)

A külső parkoló és a bejárat nem árul el sokat arról, hogy bent milyen a szállás.

A kapu másik oldaláról kicsit mutatósabb a környezet;)

Ez a mi apartmanunk, nem fáradunk el a medencéhez vezető hosszú úton;)

Laci munkahelye:)

By Laci:

Amióta megjöttünk eltelt bő 24 óra, ez idő alatt már volt egy áramszünet, a net is elment, mind a kettő ugyan csak 10 perc volt, de 24 óra alatt azért ez elég rossz eredmény. Ez az első rossz tapasztalat.

De ezalatt az idő alatt tapasztaltunk jó pár érdekességet is már. Pl láttuk este 9kor (itt az egyenlítő környékén ugye rövidebbek a nappalok, mint nyáron otthon) bőven sötétedés után még aktívan építettek egy a szállásunk közelében lévő új szentélyt, aminek tavaly még nyoma se volt, most már kb szerkezet kész. A másik érdekesség hogy máris elkezdtek előre köszönni a környékbéliek. Lehet a szőke baba miatt, nem tudom, de az amúgy is rendkívül barátságos nép még a szokottnál is barátságosabb, nagyon élvezzük, tulajdonképpen ez az amúgy is, amiért most itt vagyunk. Motoron is köszönnek amerre fele már többször mentem, pedig ha nem is gyakori látvány a fehér bőrű motoros, azért nem is szokatlan.

Ha nem is otthoni árakon, de elfogadható szinten kapható a tej is, ez a baba és az Én tejfüggőségem miatt jó hír, bár Én már készítettem magam a megvonásra.

A TODO listánk jelenlegi állása.

Elsőként a szállást intéztük el, Airbnb-n már nézegettem viszonylag sok lakást a repülőjegy megvásárlása előtt is, ám végig az az érzésem volt, hogy ugyanarra a szállásra kéne menjünk, ahol már voltunk. Felmerült, hogy csak néhány hétre veszünk ki itthonról egy lakást Airbnb-n keresztül és majd a helyszínen tájékozódva biztos olcsóbban, jobbat találunk mint Budapestről. Aztán belegondoltunk, hogy nem akarunk egy 2 évessel többször költözni, míg találunk egy megfelelő lakást, ahol aztán már csak pár hetet fogunk lakni és jöhetünk is haza. Így gyorsan felvettük a kapcsolatot azzal, akitől tavaly is béreltünk. Ez egy hosszútávra kiadó apartmanokból, szobákból álló kis társasház Rawai településén, bár leginkább egy oázishoz tudnám hasonlítani a rengeteg növény között megbúvó medencéjével. A legutóbb bérelt szoba alig 30nm-es, összesen 1 szobából és a fürdőből állt, ez akkor arra a 4 éjszakára épp elégséges volt de nyilván hosszabb időre, gyerekkel egy ennél nagyobbat kell béreljünk. Egy igen gyors levélváltás után kibéreltünk egy 50nm-es, amerikai konyhás, különhálós apartmant, melyhez még egy robogót is kapunk. Így a repülőjegy megvásárlása után 24 órán belül már a szállásunk is megvolt az egész kint tartózkodásunkra.

A következő nagy kérdés, amit valószínűleg majd csak a helyszínen fogunk tudni pontosan kitalálni az a közlekedésünk lesz. Nyilván mindenki látott már videókat, képeket az ázsiai közlekedésről, amint egy kis robogót használ az 5 fős család a nagy bevásárláshoz és még a házi kedvenc is kényelmesen elfér. Azért ez így Európából nem tűnik számunkra megoldásnak, hogy akár csak hárman is, de egy robogóra üljünk, főként, hogy az egyik utas egy örökmozgó kis totyogó:) Az ideális nyilván egy autóbérlés lenne a teljes kint tartózkodásra, ám ennek összege igencsak borsos lenne a Google szerint, így hamar elvetettük az ötletet, hogy itthonról autókölcsönzést intézzünk. Ha a helyszínen majd találunk olcsóbban, akkor talán elgondolkozunk rajta. Jelen állás szerint ezzel többet nem is szeretnénk foglalkozni, egy robogónk van a szálláshoz, a taxi pedig nem különösebben drága Ázsiában.

Leggyorsabb ügyintézés a szemétszállítás felfüggesztése volt, ehhez csupán egy letöltött nyomtatványt kellett kitölteni és leadni. Szerencsére az FKF-nél 60 nap a minimum időtartam amire fel lehet függeszteni a szolgáltatást, azonban ezt csak teljes hónapra lehet megtenni. Így végül nem a pontos távollétünk alatt nem fog hozzánk jönni a kukásautó, de ezzel is sikerült egy kis pénzt megspórolni :)

Turista vízumot a határon is lehet igényelni, ám ez csak 30napra szól így nekünk a Thai Nagykövetségen előre kell 60+30 napos vízumot igényelnünk. Ez azt jelenti, hogy 60 nap után majd el kell mennünk Phuketen (szerencsére itt is van, nem csak Bangkokban) a bevándorlási hivatalba és ott 30 nappal meg tudjuk hosszabbítani az itthon igényelt vízumunkat. A kérelem elbírálása akár 30 napot is igénybe vehet, így ezzel eléggé sürgetett az idő:) Az érvényes útlevél mellé egy letölthető vízumigénylő lap kitöltése, 2 db igazolvány fénykép elkészítése és a vízumdíj befizetése szükséges, majd személyesen el kell menni a nagykövettségre mindezeket leadni. Ez utóbbi a legfárasztóbb, ugyanis a Thai Nagykövettség a Rózsadombon van, így csak az odaút másfél óra volt BKV-val. Szerencsére ehhez nem volt szükséges, hogy mindhárman megjelenjünk személyesen, így csak én másztam fel a Rózsadomb tetjére. De a lényeg, hogy bőven időben leadtam, 5 nap múlva már mehettem is érte. Szóval a listánkról a vízumot is kipipálhatjuk.

Az oltásokkal is jól állunk, hiszen Lacinak épp minden oltása jó, nekem is csak a tífusz járt le - ezt 3 évenként ajánlott megújítani -, Bercinek pedig  csak a hepatitis A+B kombináltat és a tífuszt kell megkapja mivel a kötelező kisgyerekkori oltások lefedik a többi ajánlott oltást. Ez összesen 4 db szurit jelent, egyet nekem és hármat Bercinek (Hepatitis A+B-ből 1 hónap után kap egy ismétlőt még). De az oltásokról a következő bejegyzésben bővebben is írunk.

Szóval így jállunk jelenleg, alig 1 hét alatt nem rossz szerintem:)